Középkori rönkcsúszda az asiagoi fennsík és a Brenta folyó között

A faanyag mozgatása, szállítása az erdőről a vevőhöz eljuttatása gyakran vált az erdővel, fával rendelkező vidék számára stratégiai kérdéssé. Előfordult, hogy az alsórakodóra mozgatás bravúros műszaki megoldást kívánt. Erre példa a Calá del Sasso, a sassoi rönkcsúszda Olaszországban.

Idén nyári kirándulás mellékterméke az alábbi.

Műszaki adatok:

4.444 fokával a Calá del Sasso a világ leghosszabb lépcsője. A mellette, majd tovább haladó csúszda-út hossza 2.546 m. Az átfogott szintkülönbségre találtunk 646, 709 és 810 métert is. (Olaszok :-) A lejtés 20% és 40% közötti. Gyalogtúra esetén az aljáról a felmenet nagyjából 3 óra, lefelé 1,5.

A csúszda-út szélessége átlagosan 3 m, ami két részre oszlik: a csúszdapályára és a mellette vezető lépcsőre. A lépcsőfokok átlag 17 cm magasak (17 cm*4.444 = 755,48 m, ami újabb szintkülönbségi adat, de a fenti tartományon belül), a belépő 50-55 cm-es. A csúszdapálya bölcső alakú. A pálya alsó szakaszán megszűnnek a lépcsők és a pálya teljes szélességében bölcső alakú, ami ott a pályán összegyűlő víz terelését is szolgálja. Sok helyen szárazon rakott, akár 7 m magas támfalak vannak vagy az út védelmére vagy annak alátámasztására.

Túrista látványosság:

Alsó végéről, Valstagna-ból minden év második augusztusi vasárnapján késő délután fáklyás felvonulás indul fel a sasso-i esti népünnepélyre. (Mi augusztus első vasárnapja előtti szombaton jártunk ott, így ezt nem láthattuk.) Egyébként az asiagoi fennsíkot csak ajánlani tudom kiránduláshoz: csodálatos látvány mindenfelé. Egynapos autóutat tettünk ott, amiből a Brenta völgyén tértünk szállásunkra.

Történelem:

Az asiagoi fennsík, vagy más néven a hét település fennsíkja (L'Altopiano dei Sette Comuni, vagy németül és rövidebben) Észak-Olaszországban, a Brenta és az Astico folyók között, mintegy 500 km2-en, 214 és 2.341 m közötti magasságban fekszik. A veronai és a trentoi püspökök hívására a XI-XII. században (amikor ez a terület a Német-Római Császársághoz tartozott) érkeztek ide valószínűleg bajor származású telepesek, magukkal hozván cimber nyelvüket és szokásaikat. Ezek közül a legfontosabb a közösségi tulajdon. A havasi legelők és erdők többsége e tájon máig az egyes települések közösségi tulajdonában van. A XIV. század elején függetlenségük és jogaik megvédése érdekében a települések szövetségre léptek egymással, majd 1405-ben a Velencei Köztársasággal. A Serenissima 400 éven keresztül messzemenően elismerte önállóságukat, cserébe északi határuk védelmére kötelezte őket a Habsburgok nem szűnő betöréseivel szemben. Továbbá számot tartott arra, hogy a tőlük származó fát csak neki adják el.

A XIV. századtól a sajt-, a gyapjú- és főként a fakereskedelmet az alkalmas utak hiánya akadályozta. Velence, a legnagyobb felvevőpiac felé a fennsík keleti szélén, Foza településen keresztül vezetett le egy öszvérút. Ezen azonban a fozaiak olyan magas vámot szedtek, amit a többi település nem volt hajlandó megfizetni. Amikor 1387 körül a fennsík a dúsgazdag milánói herceg, a 36 éves Gian Galeazzo Visconti uralma alá került (elképesztő ötletei voltak), a települések összefogtak és néhány év alatt megépítették az akkor lélegzetelállító mérnöki teljesítménynek számító, merészen kanyargó mészkőlépcsőt és rönkcsúszdát Sasso település és a Brenta-parti Valstagna között. (Kulcsszavak: összefogás, klaszter, fürtösödés, közös beruházás 100% önerővel! Igaz: erős érdektől hajtva.)

Eztán évszázadokon keresztül csúsztatták le rajta 2,5 km-en a fenyőrönköt, amely aztán a Brenta folyón keresztül (mintegy 100 km-es vízi úton) a lagunára, majd az Arsenalba került, ahol a velencei kereskedelmi és hadiflotta karbantartására és bővítésére használták fel. A csúszda és lépcső jelentősége csak a XIX. század közepén, a fennsík és a síkság közötti kocsiutak kiépítésével kezdett csökkenni.

Képek:

 
A csúszda egyik fele a lépcső, a másik a vályú. Mindig a lépcső van hegy felől és a vályú a völgy felől. Nyilván a balesetek elkerülése érdekében. A vályúban kézzel, kötéllel vontatták a fát lefele. Mi a pálya tetejére mentünk fel közúton és onnét keveset gyalogoltunk lefelé majd vissza. A mohos, nyirkos részeken a síma fehér kövek nagyon csúsztak. A száraz szakaszokon ugyanakkor jól tapadt a cipőtalp.

Valahogy így lehetett annak idején a lefelé anyagmozgatás. A lépcső pedig utána a feljutást tette könnyebbé. (A kép forrása)

Nem lehetett könnyű itt a kanyart némi kötélen vont farakattal bevenni.

Szöveg és fotó: Gereben Annamária, Mőcsényi Miklós