Történet egymillió új munkahelyről

A jelenlegi szociális ellátórendszer nem ösztönzi az álláspiacról kiszorultakat arra, hogy aktív kereső tevékenységet folytassanak, sem a munkaadókat, hogy a kötelező minimumnál magasabb bért biztosítsanak legálisan az alkalmazottaknak. Vajon a kormány munkahelymegőrző intézkedései megoldást jelentenek-e, beindítja-e a gazdaságot a Reformszövetség csomagja?

Szociális helyzetkép tömören

Magyarországon a hivatalos statisztikák szerint jelenleg a kötségvetési szférában 707 ezer álláshely létezik, a versenyszférában jelenleg 1 millió 894 ezren dolgoznak. A versenyszférában alkalmazottak negyede alkalmi munkavállaló. Rajtuk kívül márciusban mintegy 563 900 fő regisztrált álláskereső szeretett volna elhelyezkedni. A közszférában foglalkoztatottak adó- és járulékterhei a központi költségvetést terhelik, a versenyszférában foglalkoztatottak közel fele minimálbérre van bejelentve. A tényleges adófizetők köre - az egyéni vállalkozókkal, a nem rendszeres jövedelemmel rendelkező adózó magánszemélyekkel, valamint a nyugdíj mellett munkát vállalókkal együtt - alig 1 millió 300 ezerre tehető. Az aktív korú lakosságnak csaknem a fele rendezkedett be a szociális juttatásokból biztosított életvitelre. Közülük körülbelül 800 000 fő "megváltozott munkaképességű" rokkantnyugdíjas. 191 000 fő regisztrált, de semmiféle ellátásban nem részesülő álláskeresőt is nyilván tartanak a munkaügyi központok. A lakosság 70 százaléka eladósodott, és a családok mindössze 2 százaléka rendelkezik annyi megtakarítással, amennyi egy legfeljebb 2 évig elhúzódó gazdasági válság esetén is biztosítaná számukra a még elfogadhatónak tartott életszínvonal megőrzését.

A jelenlegi szociális ellátórendszer nem ösztönzi a munkaerőpiacról kiszorultakat arra, hogy aktív kereső tevékenységet folytassanak, sem a munkaadókat, hogy a kötelező minimumnál magasabb jövedelmet biztosítsanak legálisan az alkalmazottak részére. Minderre egy teljesen nyitott, exportvezérelt gazdaságban kerül sor, ahol az ország finanszírozhatóságát elsősorban a folyamatosan megújítandó külföldi hitelek biztosítják.

Az exportbevételek leginkább a külpiaci kereslettől függnek, az pedig, hogy a bevételek mekkora hányadát forgatja vissza a külföldi tulajdonos a Magyarországon folyó termelésbe, fejlesztésekbe, kizárólag az érintett üzleti körök döntésén múlik. Mivel a profit és a kamatok kiszivattyúzásának nagysága évek óta meghaladja a működőtőke beáramlásának mértékét, folyamatosan csökkenő újratermelésről beszélhetünk. Ennek következtében a munkanélküliség tovább nő, az állam szociális kiadásai szintén növekednek, ráadásul a különbözetet a kormány piaci hitelekből pótolja, aminek a kamatait a csökkenő állami bevételekből kellene visszafizetni. Az adósságcsapdából az ország - az eladósodott afrikai országokhoz hasonlóan - már csak akkor tudna kikerülni, ha nemzeti vagyonát és természeti kincseit, értékeit felajánlja a hitelezőknek, ezzel a szuverenitása maradványait, gyakorlatilag az önálló államiságot is felszámolja. A másik megoldás a lakosság még mobilizálható anyagi forrásainak részleges elvonása, az állam által garantált szociális juttatások megnyirbálása.

A fenti tények alapján megalapozott az a következtetés, mely szerint a jelenlegi globális válsághelyzet 2 évig történő elhúzódása vagy az államcsőd bejelentése esetén legfeljebb 1 millió magyar túlélése biztosított! Ilyen körülmények között a gazdaság dinamizálása nemcsak az egyéni túlélés, hanem a nemzet megmaradásának feltétele is, ami nem egyszerűsíthető le a költségvetési bevételi és kiadási oldalán található számokkal történő bűvészkedésre!

Álmegoldások

A kormány erőfeszítései, amelyet a munkahelyek "megőrzésére" fordítanak, legfeljebb a válság elnyújtására alkalmasak. A multinacionális cégeknél foglalkoztatott munkavállalók egy részének "készenlétben tartását" - az ötödik munkanap bérköltségének átvállalásával - a kormány valójában az adófizetőkre hárította. Arra azonban semmiféle garancia nincs, hogy a multinacionális érdekeltségbe tartozó vállalatoknál - a termelés korábbi szintjének újraindítása esetén - a menedzsment igényt tart-e ugyanazokra a munkavállalókra. A munkahelyek - mint részben államilag fizetett pozíciók - így megmaradnak, betöltésük azonban leginkább a külföldi érdekeket kiszolgáló menedzsment döntésétől függ. Ettől az intézkedéstől a foglalkoztatottak száma ténylegesen nem fog növekedni, várható azonban, hogy a saját alkalmazottak jelentős részét kölcsönzött munkaerő váltja majd fel.

Kétséges az "Út a munkához" program megvalósításának sikere is. Az önkormányzatokra hárított feladatokhoz kapcsolódó források köre nem bővült, csupán átcsoportosításra kerülnek a rendszeres szociális segélyre, valamint a rendelkezési állásra támogatásra biztosított keretek. Noha az önkormányzatok felelőssége a közfoglalkoztatási tervek elkészítése, a szociális segélyre, illetve rendelkezésre állási támogatásra jogosultak körének meghatározását - beleértve az érintettek felkutatását, a velük való kapcsolattartást, illetve a konkrét munka elvégeztetését - többnyire civil szervezetekre, alapítványokra, illetve az önkormányzatok érdekeltségébe tartozó vállalkozásokra bízzák. Továbbra sincs nyilvántartás arról, amelyből kiderülne, hogy az érintettek közül ki milyen konkrét munkát lenne képes és hajlandó elvállalni a köz-foglalkoztatási program keretében. A legritkább esetekben fordul elő, hogy közvetlen kapcsolat lenne a forrást biztosító önkormányzat tisztségviselői és a munkát ténylegesen elvégzők között. A közvetítő szervezetek munkatársainak szakmai hozzáértése ugyancsak kétséges. Sok településen az alapítványok, kht.-k munkatanácsadói maguk is vagy minimálbérre bejelentett, határozott időtartamra szóló szerződéssel foglalkoztatott alkalmazottak, vagy a tevékenységüket másodállásban végző, más területen tevékenykedő önkormányzati ügyintézők, esetleg jutalékos alapon fizetett kényszervállalkozók, akik szintén a közfoglalkoztatási program keretében végzik a közvetítő tevékenységüket.

Így az elosztható források nagyobbik hányada a közvetítő szervezeteknél marad, míg az együttműködő rászorultak egy részét időnként néhány napig tartó, alkalmi munkavállalói könyvvel végezhető tevékenységre ösztönzik. A legalább érettségivel rendelkezőket legfeljebb hat hónapig foglalkoztatják az önkormányzatnál, többnyire a rendkívül alacsony presztízsértékű irodai segédmunkák (pl. iratmegsemmisítés, irattár portalanítása) végzésére. Ezzel a módszerrel azonban sem valódi munkahelyek nem jönnek létre, sem a segélyezettek tartós álláshoz juttatására vonatkozó célkitűzés nem teljesül.

Ugyancsak látszatmegoldásnak tűnik a Reformszövetség által kidolgozott, a jelenlegi kormány által tovább szigorított megszorító csomag, ami a lakossági megtakarításoknak és erőforrásoknak a munkáltatók javára történő átcsoportosításával próbálja beindítani a gazdasági növekedést. Ezek az elképzelések szintén "átfogóak", vagyis statisztikai adatokon alapulnak és teljesen személytelenek. Nem esik bennük szó a munkavállalók körének bővítéséről, csak a költségvetési egyensúly fenntarthatóságáról. Ezeknek az intézkedéseknek a bevezetésével az egyensúlyi állapot elérhető lenne ugyan, ám ez az egyensúly igencsak statikusnak tűnik: hasonló egy lassan kisimuló EKG-görbéhez. A tetszhalott állapotban lévő, ténylegesen nem termelő gazdaság - a kómába esett beteg állapotához hasonlóan - gyakorlatilag korlátlan ideig fenntartható, ám mégsem tekinthető az érintettek számára elviselhető állapotnak. Valós megoldás a dinamikus egyensúly hosszú távon fenntartható, növekedést generáló, bővített újratermelés lenne, aminek első lépése a valódi, új, termelő munkahelyek megteremtése lenne. Ennek a receptjét azonban egyelőre sehol sem oktatják...

Hogyan teremtsünk egymillió új munkahelyet? Első lépés: szüntessünk meg 2 milliót!

A közszférában foglalkoztatottak közül sokan a jelenlegi válság alkalmával érzékelik először, hogy az illetményük nominálisan is csökkenhet. A versenyszférában foglalkoztatottaknak már többnyire volt idejük hozzászokni a kereset ingadozásához, így a jövedelem, elsősorban az év végi nyereségrészesedés nagyságának változásához. A szürkegazdaságban tevékenykedők számára pedig szinte természetes, hogy a minimálbéren felül, leginkább zsebből fizetett "keresetkiegészítés" összege hónapról-hónapra változik. Amennyiben a Munka Törvénykönyve és a hatályos adótörvények szerint mindenki becsületesen fizetné, megelőlegezné az állam számára az adó- és járulékterheket az egyébként nem rendszeres, sőt kiszámíthatatlan bevételek után is, a munkavállalók többsége egyszerűen képtelen lenne a létfenntartása biztosítására. Amikor az a kérdés, hogy a mindennapi megélhetésükhöz elengedhetetlen élelmiszert vegyék meg és fizessék a rezsit és a hitelek törlesztőrészleteit, vagy pedig az államháztartási hiány lefaragására koncentráljanak, a "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok" népi bölcsesség érvényesül a vállalkozók és a vállalkozásoknál foglalkoztatottak körében. Ezért sem az adójogszabályok módosítása, sem az ellenőrzések szigorítása nem tudja hatékonyan csökkenteni a szürke-, illetve feketegazdaságból származó alkalmi bevételek arányát.

Radikális változást csak a Munka Törvénykönyvének átdolgozása és a foglalkoztatási jogviszonyok átalakítása jelenthet, de nem a munkajogviszonyba tartozók körének kiszélesítésével. Irreális elvárás ugyanis, hogy a magánszemélyek, mikro- és kisvállalkozások, családi gazdaságok munkatársaira ugyanazok a szabályok vonatkozzanak, mint a több száz, esetenként több ezer főt foglalkoztató multinacionális cégeknél alkalmazásban állókra. Száz fő alatti létszám esetén célszerű a munkaügyi kapcsolatok újraszabályozása, a munkavállalók minél nagyobb arányú bevonása a vállalkozások menedzsmentjébe és tulajdonosi körébe. A jövedelemstruktúra átalakítása lehetővé teszi, hogy a hierarchikus, utasításos jogviszonyt a tulajdonosi szemlélet váltsa fel.

Új munkahelyek létrehozására aligha kerülhet sor a hagyományos módszerekkel, mivel nincs munkaerőpiaci igény a határozatlan időre szóló munkaszerződéssel, napi 8 órában foglalkoztatottak körének bővítésére. Az atipikus foglalkoztatási formák elterjedése kívánatos lenne, ám a gyakorlat azt igazolja, hogy a munkáltató inkább a hagyományos munkaköröket minősíti át részmunkaidős státuszokká, mintsem új munkahelyeket létesítene.

A közigazgatásban lehetőség lenne a 4 napos munkahét bevezetése helyett a munkakör-megosztásra, valamennyi ügyfélszolgálati munkakör 2 műszakossá alakítására, az egészségügyben pedig a 3 műszak rendszeresítésére. Ez a megoldás természetesen növelné a közszférában foglalkoztatottak létszámát, de nem feltétlenül növelné a közalkalmazottak, köztisztviselők létszámát, mivel a legtöbb beosztás ellátása másfajta jogviszonyban - akár vállalkozási szerződés alapján is - végezhető.

A munkaerőpiacra történő visszatérésben érintettek legnagyobb célcsoportja - a kormányzati törekvésekkel ellentétben - minden bizonnyal nem az évek óta szociális segélyen tengődő, mentálisan és fizikailag leromlott állapotú emberek lesznek. Sokkal inkább motiválhatóak munkavégzésre azok, akik jelenleg előnyugdíjazásban részesülnek. Az ő esetükben, különösen az érettségivel vagy diplomával rendelkezőknél a Polgári Törvénykönyv hatálya alá tartozó eseti megbízás vagy vállalkozási szerződés alapján történő foglalkoztatás hatékonyabb megoldásnak tűnik, mint az Mt. hatálya alá kényszerítés. Ezen túlmenően az "önfoglalkoztatás" jogi szabályozásának kidolgozása is indokolt azok számára, akik nem havi rendszerességű jövedelemszerző tevékenységet folytatnak, és bevételeik - pl. valamilyen projektmunkában történő részvétel során - egyösszegben keletkeznek.

Az éppen kialakuló "új világrendben" az alternatív foglalkoztatási viszonyok elterjedése várható. Foglalkoztatottnak, pontosabban jövedelemmel rendelkezőnek minősülhet mindenki, akinek az éves bevétele - a költségek leírása és a járulékok befizetése után - eléri vagy meghaladja a jogszabályban meghatározott, évről-évre változó létminimum összegét. A sikeres államok azok lesznek, amelyek az állam által garantált alapszolgáltatások körét ehhez a normához igazítják, a minimum felett keletkező jövedelmeket pedig nem vonják el a jövedelem megtermelőitől, hanem visszaforgatják a mikro-, kis- és középvállalkozásokba. Csak a foglalkoztatási struktúra radikális átalakításával valósítható meg az új "munkahelyek" létrehozása, ami szükséges, de nem elégséges feltétele a versenyképes gazdaság kialakításának.

Forrás: HR Portál 05-04